Sziasztok! Bea vagyok, egyike annak az öt lánynak, akiknek idén november ötödikén Nürnbergben végre beteljesült életük legnagyobb, illetve egyik nagy álma. Számomra a legnagyobb vágyam vált valóra, de a többiek nevében nem állíthatom, hogy szintén így volt, abban azonban biztos vagyok, hogy ez a koncert az ő nagy álmaik között is előkelő helyen szerepelt, ha nem is az elsőn. Zsófi ígéretéhez hűen, aki már a koncert utáni estén a fórumon ígért nektek egy részletes beszámolót tőlem, most szeretném veletek megosztani azt az élményt, amelyet a fiúktól kaptunk. Előtte viszont elnézést kell kérnem tőletek, amiért erre a kis irományra ennyit kellett várnotok, de egyrészt iskolai elfoglaltságaim nem engedték, hogy gép elé üljek, és órákig írjam az érzéseimet valamilyen beadandó házi dolgozat helyett, másrészt pedig szükségem volt egy kis időre, hogy képes legyek értelmesen összefoglalni mindazt, ami velünk történt anélkül, hogy percenként felugráljak azzal a felkiáltással, hogy igen, ez tényleg megtörtént velünk! 10 éve vártam már azt a pillanatot, hogy végre megpillanthassam őket, és élőben halljam a hangjukat. Borzasztóan hosszú idő ez egy rajongónak, de megérte, mert a türelmes várakozásnak meglett a jutalma. A kezdetektől fogva imádom őket, és ez a rajongás akkor sem hagyott alább, amikor eltűntek pár évre, és amikor már mindenki azt mondogatta, hogy réges régen feloszlottak, nem térnek vissza többé, felejtsd el végre őket! Én folyton csak azt bizonygattam ezeknek az embereknek (közöttük a családom és a barátom), hogy hamarosan újra sorban állhatok majd a lemezeikért, mert hittem bennük, és tudtam, hogy ilyen egyszerűen nem hagyják itt a rajongóikat. Ez egyáltalán nem rájuk vallana. A szobámban tehát maradtak a poszterek, bekeretezett képek, párnák és az összes holmi, ami rájuk emlékeztetett. Nem mondom, hogy a páromat mindez nem zavarta, hiszen melyik férfi tudja ezt mosolyogva elfogadni, de még most is, hogy már együtt élünk, és a régi BSB szentélyemet fel kellett számolnom a szüleim otthonában, mindig itt érzem őket a közelemben, hiszen van egy külön BSB szobám, ahová azt rakok ki, amit csak akarok(sajnos a barátom számítógépének engednem kellett egy kis helyet, de ez legyen a legkevesebb). Ebben az időszakban, amikor még csak egy szép álom volt az új lemez, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek egy BSB koncertre, amint visszatérnek. Ha ők nem jönnek Bp-re, én elmegyek értük bárhová. Még mielőtt azt gondolnátok, hogy nem is vagyok igazi rajongó, mert akkor tudnám, hogy már voltak Bp-en, hozzáteszem, hogy igenis tisztában vagyok vele, hogy már jártak itt. Még nem töltöttem be 13-at, amikor a Total Dance-en felléptek, és felnőtt kíséret híján sajnos nem mehettem el a koncertre. Az egyetlen felnőtt, aki számításba jöhetett volna, az Apukám volt, aki már akkor sem szerette őket, és még most sem tudnék neki annyit fizetni, hogy eljöjjön egy koncertre, nemhogy 13 évesen. Szóval, megszületett az elhatározás, jött a Never gone, a turné, csak társak hiányoztak a nagy úthoz. Végül részben a magyar honlap, részben más kapcsolatok útján összeverődött a csapat, és sikerült megszervezni a nürnbergi „álomutat” a BSB koncertre. 2005. november 4-én reggel hajnali négy órakor elkezdődött életem nagy kalandja, és minden perccel egyre közelebb kerültem a nagy célomhoz, hogy lássam ŐKET! Boldogan indultam el az 5.20-as vonattal Szegedről Budapestre, de azért egy kicsit ideges is voltam, hiszen mégiscsak négy ismeretlen lánnyal találkoztam, és bár mindegyikünkben volt valami közös (a fiúk, illetve Nick iránti rajongás), mégis sokat gondolkoztam azon, vajon hogyan fogunk kijönni egymással. Habár gondoltam, hogy nem lesz probléma, hiszen ha másról nem is, a fiúkról majd beszélgetünk, utólag elmondhatom, hogy (szerintem) nagyon jól megvoltunk mi így öten: Zsófi és Szisza Budapestről, Zsuzsi egy Pécs melletti kisvárosból, szintén egy Zsófi Győrből és jómagam Szegedről. A nagy találkozás után a Keletiben, elindult a BSB járat, ahogyan Apukám nevezte. A nyolc órás út eléggé kifárasztott minket, főleg amikor arra gondoltunk, hogy aznap a fiúk Bécsben lépnek fel, ami azért jóval rövidebb és olcsóbb kiruccanás lett volna. Mivel ez csak a koncert előtt úgy egy héttel derült ki számunkra, amikor már minden le volt rendezve a németországi úthoz, ezért csak azzal tudtuk magunkat vigasztalni, hogy a nürnbergi koncert biztosan sokkal jobb lesz, és mi annyira szeretjük őket, hogy nem számít a távolság, mi messzebbre is elutazunk értük, mint Bécs, ha kell. Azt azért el kell mesélnem, hogy a kedves családom és a barátom úgy indított útnak, hogy meg fogom bánni, mert az utolsó sorokban fogunk állni, semmit nem látunk és hallunk majd a fiúkból, valamint csalódás lesz az egész koncert azért is, mert Bécsben kifáradnak, és Nürnbergben már nem lesznek olyan fittek, energikusak, élőben nem is néznek ki jól... Még órákig sorolhatnám az utolsó intelmeket, hogy miért is nem éri meg a sok fáradságot és pénzt egy BSB koncert, de nincs értelme, hiszen hamarosan számotokra is kiderül, hogy mindegy egyes kényelmetlen percért a vonaton, szálláson és tömegközlekedésen megkaptuk a jutalmunkat. Este tehát megérkeztünk a Nürnbergbe, megkerestük a szállásunkat, ami első ránézésre teljesen jónak tűnt, főleg annyi pénzért, amit fizettünk érte. Szóval, meg voltunk magunkkal elégedve, hogy ilyen jó kis szállást sikerült találni az interneten keresztül. Egy három szobás lakásban laktunk konyhával, fürdőszobával, tévével. Éppen indultunk volna feltérképezni a várost, megnézni merre is található az aréna, amikor feltűnt, hogy nagyon hideg van, és a WC sem tökéletes. Hívtuk a tulajdonost, és szerencsére egyszerűen megoldódtak a problémák, amit főleg a budapesti Zsófinak, illetve a német tudásának köszönhetünk. Minden alkalommal ő képviselte a mi kis csapatunkat, amikor meg kellett szólalni németül, mivel ő beszélte a nyelvet a legjobban közülünk. Végül a felfedezőtúra elmaradt, de elhatároztuk, hogy másnap már reggel 8 körül kimegyünk az arénához, hogy minél jobb helyünk legyen. Szerintetek fel tudtunk kelni időben? Persze, hogy nem. Villámgyorsan elkészültünk, felszálltunk a villamosra és irány az aréna. Útközben az egyik villamosmegálló pont egy drága hotel előtt volt. Miközben állt a villamos, a legnagyobb nyugalommal kommentáltuk, hogy pár lány ácsorog a hotel előtt. Erre Sziszának eszébe jutott, hogy ő nézegette a neten a drága szállodákat, hogy kiderítse a fiúk feltételezhető lakhelyét. Ekkor beugrott neki, hogy bizony a fiúk itt laknak, hiszen a Grand Hotel pont egy nekik való hely, és így már az a pár lány sem véletlen a bejáratnál. Összedugtuk a fejünket, hogy mit is csináljunk: szálljunk le, és várjunk a fiúkra, akik már esetleg nincsenek is ott vagy menjünk az arénához az eredeti terveink szerint. Végül úgy egyeztünk meg, hogy megnézzük mennyien vannak az arénánál, és ha nem túl sokan, akkor visszamegyünk hotelhez. Természetesen már délben is rengetegen várakoztak a koncert helyszíne előtt, így mi is ott maradtunk. Sok német és francia az éjszakát is ott töltötte, és hatalmas pokrócokkal, hálózsákokkal valamint piknikszékekkel várta az este nyolc órát. Mire körülbelül délben odaértünk, annyian ácsorogtak előttünk, hogy úgy számoltuk, hogy bár nem leszünk az első sorban, de azért nem rossz helyünk lesz. Egy kis civakodás azonban a segítségünkre volt: pár német lány összevitatkozott, ezért a biztonságiak az addig rendezetlen tömeget két sorba állították kettesével, mint a suliban. Ekkor sikerült egy kicsit előrébb férkőznünk. Ez volt tehát a végleges helyünk, ahol megkezdtük a hét órás várakozást a hidegben. Néha a szomszéd korcsolyapálya előterébe bementünk várakozni, amikor a mosdót is útba ejtettük, de persze ezt is felváltva tehettük, mert valakinek mindig a jól kiérdemelt helyünket kellett őrizni. Öt óra körül a zenekar próbájának hangjai szűrődtek ki, és hamarosan a fiúk is csatlakoztak, elsőként A.J. Amikor meghallottuk a férfihangot, azonnal a bejárat felé siettünk, és próbáltunk bekukucskálni, de azonnal elhúzták a függönyt és becsukták az aréna ajtaját. Abból a pár másodpercnyi látványból állapítottuk meg, hogy A. J-t láttuk. A csukott ajtókon keresztül is hallani lehetett egy keveset a próbából, ami feldobta a várakozás nehéz, kényelmetlen és iszonyúan lassan telő perceit. Amikor viszont bementünk a mosdóba, tisztán lehetett hallani minden hangot, ami a koncertteremből jött. Képzeljétek el, hogy még a mosdóban is az Incomplete-et hallgatjátok, ÉLŐBEN! Fantasztikus volt. Az ácsorgás közben persze kérdezősködtünk, hogy mikorra várható a tömeg beengedése, de egyértelmű választ nem kaptunk. Volt, aki azt mondta, hogy öt-hat óra körül beengednek, de mivel a próba akkor kezdődött, így ez későbbre tolódott. Úgy fél hét környékén a tömeg egyre türelmetlenebb lett, mindenki próbált előrébb jutni, és ekkor elkezdtek minket beengedni az arénába. Próbáltunk öten együtt maradni, nem sok sikerrel, de azért nem vesztettük egymást szem elöl. Zsófi, mint gyakorlott dúródó(a budapesti Britney koncerten az első sorban állt!) ellátott minket, kezdőket jó tanácsokkal. Egy kis táskaátkutatás után már benn is voltunk, összevártuk egymást (ez nem volt sok idő, mert nagyon nem kerültünk távol egymástól) és rohantunk a színpadhoz. A középen álló mentősök kiabáltak, hogy nem rohanjunk, lesz helyünk, szinte még senki sincs az arénában, de mi futottunk, ahogyan csak tudtunk, hogy minél közelebb legyünk a fiúkhoz. Végül a harmadik sorban kötöttünk ki, úgyhogy azt hiszem, elmondhatjuk, hogy jók vagyunk tömegen való átvergődésben. Még a nagykabátot sem tettük le a ruhatárban, nem akartunk még azzal is időt vesztegetni, hogy aprót keresgéljünk a pénztárcánk mélyén. A harmadik sor önmagában még nem elég a jó kilátáshoz, de mi pont középen álltunk, és beláttuk az egész színpadot, csupán pár méter választott el minket a világ legszuperebb srácaitól. Természetesen egy-két kellemetlen alakkal le kellett számolnunk. Egy magas, büdös harminc körüli pasival Szisza előtt, aki nem volt hajlandó kicsit odébb állni, hogy a mögötte álló alacsonyabb lányok lássanak(pedig az egyik biztonsági őr is felszólította erre). A másik egy őrült német rajongó volt, aki velem üvöltözött, hogy menjek mögé. Hülye lettem volna egy tapodtat is hátrálni, de ő nem törődött ebbe bele, folyamatosan rugdosta a lábamat és úgy gondolta, hogy bizonyára meggondolom magam, ha néhányszor a hasamba is könyököl. Hát nem, ott maradtam, ő pedig ment, jó pár sorral hátrébb. Zsuzsi is veszekedett egy jót egy német csajjal, ő mondta a magáét németül, Zsuzsi pedig magyarul. Fél nyolckor aztán elkezdődött az előzenekar fellépése. Az első banda nevét nem sikerült megjegyeznem, egy teljesen ismeretlen formáció volt, nem is énekeltek sokat. A második viszont már kicsit több időt ugrabugrált a színpadon, mert ők Németországban nagy sztárok lehetnek, ők voltak a Rapsoul. Annyira nem voltak rosszak, de mi mégsem értük mentünk. Kilenc előtt pár perccel elkezdődött a nagy show, lassan újra kigyúltak a fények, és előléptek ŐK! Annyira hihetetlen volt, még most is iszonyatosan kalapál a szívem, ha erre a percre gondolok. Előre mondtam a lányoknak, hogy nem tudom mi lesz a reakcióm, lehet, hogy sírok, kiabálok mint egy fanatikus vagy csak egy helyben állok, szóval semmin se lepődjenek meg. Nem sírtam, nem kiabáltam, csak néztem őket, és egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy tíz év várakozás után végre megtörtént, amire mindig vágytam: BSB koncerten vagyok!!! Még fel sem ocsúdtam az első sokkból, és a fiúk máris a The Call-t énekelték. Az egész aréna velük együtt énekelt és táncolt. Ennek egy hátránya volt: a saját hangunktól a fiúkét alig hallottuk. De azért voltunk ott, hogy együtt bulizzunk egy jót, és a srácok el is várták, hogy minden egyes sort velük együtt énekeljünk. Ha egy kicsit elhalkultunk, Brian arcára azonnal kiült a csalódottság. Nekünk sem lehetett ám lazsálni. Ezután következett a Sziszával közös kedvencünk a My Beautiful Woman, amit élőben valami hihetetlenül pörgős. Arról nem is beszélve, hogy Nick eléggé bezsongatta a társaságot (persze ez nem csak ennél a számnál trötént így)! A fiúk szuper szexiek voltak, pont olyan jól néznek ki, mint a képeken. Ráadásul úgy tudnak nézni, hogy tökéletesen elhitetik veled, hogy pont a Te szemedbe pillantanak. Ennek főleg Howie a mestere. Akárhányszor előttem állt és a közönségre kacsintott vagy mosolygott, úgy éreztem, hogy az én szemembe néz, és persze majdnem elolvadtam. Nem véletlenül kapta a becenevét, igazi latin szerető! Azért a többieket sem kell félteni! Az egész show nagyon jól meg volt tervezve, ami a fiúk „elrendezését illeti”. Úgy mozogtak a színpadon, úgy váltották egymást, hogy mindegyikük mindenhol eltöltött pár percet, hogy megbűvölhesse a lányokat. Nick például akárhányszor előrébb lépett a színpadon, akárcsak egy lépést is, a tömeg megindult hátulról, és nyomtak előre, mintha akkor a hátul állóknak is esélyük lenne arra, hogy megérintsék. Nick nagyon élvezte ezt a helyzetet, látszik rajta, hogy ért a nők nyelvén. Szokása például, hogy szexin az öve és a nadrágja alá csúsztatja a kezét, de éppen csak egy kicsit, hogy ne legyen annyira feltűnő, de azért a szemfüles lányok észre vegyék és beinduljanak tőle. Egy másik nagy húzása pedig a Just Want You To Know előtt volt. Ő tartotta a bevezető szöveget, és megkérdezte, hogy van e szingli közöttünk. Természetesen hirtelen még az is szingli lett, akinek egyébként van barátja (például én is)! Ezután megkérdezte, hogy akarunk e a barátnői lenni! Azt hiszem, el tudjátok képzelni azt a hangzavart, amit ez a kérdés kiváltott! Ehhez jött a cinkos kis mosolya, biztosan valami ilyesmit gondolhatott magában: „Tudtam én, hogy utánam epekedtek, csak hallani akartam.”. Őrületeset buliztunk a szám közben, amit Nick végiggitározott. A hab a tortán a tűzijáték volt, a szám vége felé az „I wish that I could believe” kezdetű sor után, szuper jól összehangolták a zenével! Brian szokásához híven, most is a mókamester szerepébe bújt. Azzal kezdte a koncertet, hogy bedobott egy Snickers-t a közönségnek. Ugyanaz a régi, bohókás fiú maradt, aki a kezdetek kezdetén is volt. Ő mesélt többek között arról a tíz évről, ami mögöttük áll, mókásan felidézve az első dalokat, meghallgatásokat, amelyeken még kisfiús hangon énekelték a We’ve Got It Goin’ On-t. Az is tipikusan Brian-es volt, amikor a negyedik számnál megkérte Nickolas Gene Cartert, hogy gitározzon a Climbing The Walls alatt. Soha nem hallottam még senkit, aki teljes nevén szólította volna Nicket. A mókamester azért megmutatta az érzékeny oldalát is. A Siberia alatt ugyanis mintha nemcsak nekünk rajongóknak telt volna meg a szemünk könnyel, hanem az övé is. Biztosan a felesége és a kisfia hiánya miatt hatódott meg ennyire. Annyira megindító volt, ahogyan ott állt a lépcsőn, énekelt és közben mű hó hullott az egész arénában. Ma is tisztán él bennem ez a kép, amikor a Siberiát hallgatom. Számomra a legnagyobb meglepetést Kevin okozta. A mindig kimért, komoly és kissé szomorú férfi. Először is, eszméletlenül jóképű, ezt elhihetitek, főleg ha egy hűséges Nick rajongó mondja Nektek. És nem is olyan komoly, mint amilyennek gondoltam. Végig mosolygott, beszélgetett a közönséggel, még Sziszával is, akit azzal „gyanúsított”, hogy megdobta egy plüssel vagy levéllel. Az „elkövető” egyébként az első sorban állt, első ránézésre Nick rajongónak néztem, mert lány létére teljesen fiúsan, Nick-esen nézett ki. Ő tartogatott a kezében egy levélkét Kevinnek címezve (egy kockás papíron), és egy alkalmasnak tűnő pillanatban hozzá akarta dobni, de kicsit félretalált, ugyanis A. J-t találta el, ha jól láttam. Ez nem is fontos, a lényeg, hogy Kev egy kedves, kommunikatív férfi, igen, FÉRFI a javából! A rosszfiú, „vadember” A. J. is tudja, mitől döglik a légy! A nála nélkülözhetetlen vagány stílusban bolondította magába a lányokat. Az I’ll Never Break Your Heart-ot az összes gyönyörű lánynak küldte az arénában. Erre még a Szisza melett álló égi meszelő pasi is elsikította magát! Gondolhatjátok, hogy akkor milyen lehetett a lányok reakciója! De A. J. sem mindig úgy viselkedik ám mint egy megközelíthetetlen rocker. Ha bohóckodásról van szó, akkor ugyanis mindig egymásra találnak Nick-kel, és visszamennek pár évet az időben, és ugyanúgy hülyéskednek, mint anno, tizenéves korukban. Az I Still alatt rendesen produkálták magukat, miközben énekeltek, és a kivetítőn ment az új videóklipp. Akkor még nem játszották a zenei csatornák, én akkor láttam először a klipet. Nem is tudtam eldönteni, hogy a fiúkat vagy a klippet nézzem, mindkettő annyira jó volt. Persze a fiúk mellett döntöttem (a klippet még úgyis láthatom ezerszer, de a srácokat nem), és ekkor fedeztem fel, hogy ők ketten (A.J.+Nick) milyen jól elvannak. Miközbe a „No matter how I fight it” kezdetű sort énekelte Nick, elkezdtek hülyeségből verekedni a színpadon. Nagyon édesek voltak! Nehéz lenne most minden emlékezetes pillanatot leírni, hiszen mindezt nem lehet szavakba önteni, de remélem, ennyi is elég volt számotokra, hogy legközelebb Ti is velünk tartsatok. Mind az öten fantasztikus energiával tombolták végig a kétórás koncertet szinte szünet nélkül. Három 3-4 perces szünet volt, amikor átöltöztek, de mi ezalatt is jót szórakoztunk, mivel BSB dalok és különböző róluk készült felvételek mentek a kivetítőn. Villámgyorsan átöltöztek, és már újra ezerrel pörögtek a színpadon. Folyamatosan tartották a közönséggel a kontaktust, hol beszélgetéssel, hol csak pillantásokkal, mosolyokkal. Együtt buliztunk két órán át keresztül, teljesen egyek voltunk a BSB-vel. Olyanok voltunk mint egy nagy család, egyáltalán nem éreztették velünk, hogy ők a sztárok, mi pedig a közönség. Látszott rajtuk, hogy ugyanúgy élvezik az egészet, mint mi, sőt a ráadás szám (Everybody) alatti meglepi tűzijátékkor még Brian is a szívéhez kapott, és ugyanolyan meglepett arcot vágott, mint amilyet mi. Jó színész, de én kicsit megrémültem, rögtön a szívműtétje jutott eszembe, jól rám ijesztett a kis huncut. Két percnek tűnt az a fergeteges két óra. Mire észbe kaptunk, ők már el is mentek, mi pedig csak álltunk ott, és szörnyű ürességet éreztünk a szívünkben. Egy perce még velünk voltak, most pedig minden újra a régi, a koncert ismét álommá vált, beteljesült álommá. Azt hittük, ezzel vége is volt az élményeknek, nem is mertünk arra gondolni, ami ezután következett. Elindultunk vissza a szállásunkra az egyetlen kézzel fogható emlékünkkel, ami a koncertről maradt, egy-egy eredeti BSB Never gone Tour feliratos pohárral. Ezekben árulták az üdítőket a koncert után. Nekünk üdítő már nem jutott, de poharat vehettünk 2 Euróért. Útban a szállás felé elhatároztuk, hogy leszállunk a hotel előtt, ha mások is várakoznak ott. Mondanom sem kell, nem mi voltunk az egyetlenek, akiknek ez eszébe jutott. Miután leszálltunk a villamosról, gondosan körbejártuk a hotelt, hátha találunk egy hátsó kijáratot, de nem fedeztünk fel „menekülő útvonalat”, így visszamentünk a tömeghez. Egy óra várakozás után sorra érkeztek régi Mercedes taxik, nagy nyüzsgölődés kezdődött a hotel előterében, és kint a tömeget is „megigazították”. Ebből már sejtettük, hogy valami készülődik. Jól gondoltuk, mert hamarosan kilépett Howie és Nick. Meg sem álltak a kocsiig, szinte fel sem néztek, csak beszálltak és elhajtottak. Látszott rajtuk, hogy kimerültek, talán ezért nem is osztogattak autogramot. De nem számít, mert számomra elég volt az is, hogy pár lépésnyire állt tőlem Nick, ugyanis én ott álltam az ő taxija mellett. A cuki sapkája kicsit eltakarta az arcát, de én ettől még jobban beleszerettem. Miután ők elmentek, újabb várakozás következett. Akárhányszor megpillantottunk arra egy taxit, izgatottan vártuk, hogy ki fog kilépni a hotel ajtaján. Jó néhányszor beugrattak minket ezek a taxik, mert hiába vártunk valakit, mégis üresen hajtottak el a hotel elöl. Úgy egy jó fél óra elteltével azonban ismét megindult a nyüzsgés a hotelben, és rövidesen kilépett Kevin. Kedvesen kisétált a hotelből, és elkezdett autogramokat osztogatni. Persze én is előkészítettem a BSB-s füzetecskémet, de sajnos mire odaért hozzám, a testőrök berakták a taxiba. Zsófiék kicsivel előttem álltak, ők lehet, hogy még kaptak volna aláírást, ha van náluk toll és papír, de sajnos nem volt, én meg későn kaptam észhez, hogy előre adhatnám nekik az én füzetemet. Szóval aláírás nincs, de Zsuzsinak azért volt egy felejthetetlen élménye Kevinnel, ugyanis megfogta a karját, jobban mondva „csak” a kabátját. A Kevinre vigyázó gondos kezek ezt azonnal észrevették, és megszakították a Zsuzsi és Kev között létrejött testi kontaktust, ami így csupán néhány másodpercig tartott. Természetesen már maga az, hogy ott sétált el mellettünk, nagyszerű élmény volt. Mint azt már említettem, megrögzött Nick-fan vagyok, de Kevin nemcsak a koncerten, hanem a hotel előtt is lenyűgözött. Egyszerre volt elegáns, de lezser, és igazi profiként vonult el mellettünk. Szemtelenül jóképű volt, még az is beleszeretett volna abban a pillanatban, akinek egyébként nem ő a kedvence a BSB-ből. Miután Kevin is elment, még egy jó darabig vártunk A.J.-re és Brian-re, de hiába. Egy idő után (ami a hidegben elég hosszú időnek tűnt!), kijött egy alkalmazott a hotelből, aki közölte, hogy a többiek már nem jönnek ki, ők pihennek. Annyit még elárult, hogy Nick, Howie és Kev a város egyik diszkójába mentek szórakozni. Mivel mi egyáltalán nem ismertük a várost, nemhogy a legjobb diszkót, így jobbnak láttuk, ha hazaindulunk. Ugye mondanom sem kell, hogy egész úton, sőt még lefekvéskor is folyton csak a friss élményekről beszélgettünk, amiket akkor még fel sem tudtunk fogni. Olyan nagyon vártuk a koncertet, és olyan hamar vége lett! Egy hatalmas űrt éreztünk magunkban, hiszen eddig ott lebegett előttünk a koncert, volt valami célunk, amit izgatottan vártunk nap mint nap, most pedig mindez már csak emlék. A legszebb emlék, mert nem csupán egy koncertet kaptunk a sok utazásért és kiadásért cserébe, hanem még találkozhattunk is a fiúkkal, ami Bécsben valószínűleg nem történt volna meg, mert onnan azonnal utaztak Németországba. Megérte tehát pár órával többet vonatozni! Remélem, hogy a legközelebbi koncert élményemet már egy kibővült csapattal élem át (így öten is szuper volt, ne értsétek félre lányok), mert miután elolvastátok ezeket a sorokat, rájöttetek, hogy legalább egyszer az életben minden BSB rajongónak át kell élnie azt a fantasztikus élményt, hogy élőben láthassa őket, mert ez minden pénzt és fáradtságot megér! Bea u.i.:A koncert után pár srác megállított minket az aréna előtt, mert pár fotót akartak rólunk készíteni. A képet a www.gloetz.com internetes oldalon tudjátok megnézni, ha még rajta van. A BSB koncert képeinél az utolsó képek egyikén vagyunk rajta, de tutira felismertek majd minket, mert csak mi vagyunk öten.